Magamat láttam, ahogyan egy sötét szobában térdelek. Felülről egy fény áradt be, csodálatos fény. Ebből a fényből kiábrázolódott egy hatalmas kéz, egy óriási nagy kéz, majd két kéz. Ezek az óriási kezek felemeltek és annyira óvatosan fogtak, mintha egy újszülött kis törékeny csecsemő lennék. Nagyon óvatosan felemelt. Nagyon picike voltam ebben az óriási kézben. Ezután megláttam az egész alakot, Őt, aki felemelt. Óriási volt. Ahogy egyre jobban láttam Őt, egyre hatalmasabb volt. Ekkor elkezdtem átérezni, hogy Ő tényleg minden a mindenekben, hogy Ő hatalmas, Ő óriási, csodálatos Isten. Mi hozzá képest olyan picikék vagyunk, de Ő mégis annyira óvatosan bánik velünk és annyira figyel ránk. Számára egyetlen lépés átlépni a Földről a Holdra vagy akárhova. Ő tényleg minden a mindenekben, egy hatalmas Isten, aki mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlévő, Ő tud mindent. Ennek a kijelentése valahogy rámszakadt, hogy Ő tényleg minden a mindenben és Ő tényleg mindent meg tud tenni. Ő képes minden betegséget meggyógyítani. De ekkor feljött egy kérdés az Úrban: „De ti mégis azt gondoljátok, hogy Én nem akarlak Benneteket meggyógyítani?” Ekkor egy fájdalmat éreztem, átéreztem a fájdalmát, hogy ez Neki fáj, hogy mi azt gondoljuk, hogy Ő nem akarja megtenni. Aki maga a szeretet, aki annyira jó! Fáj Neki, hogy még mindig nem bízunk meg Benne eléggé, hogy még mindig azt gondoljuk, hogy mögöttes gondolatai vannak, hogy nem akarja, hogy az egész emberiség meggyógyuljon. De igenis akarja!
Kérlek, Uram, bocsáss meg, hogy rosszul gondolkodtunk Rólad és hogy ezzel fájdalmat okoztunk Neked!
Ezután megláttam Jézus lábait, amint egy régi csónakban áll. Ott volt a Galileai tengeren. Az Ő szemén keresztül láttam a tengert és a csónakot és akkor azt mondta: „Már akkor, amikor itt jártam a földön, már akkor a szívemben voltál! Már akkor, miattad is cselekedtem mindazokat a dolgokat, amiket megcselekedtem. Ott voltál már akkor a szívemben! Ott voltatok már akkor mindannyian a szívemben és Titeket nézve haltam meg a Golgotai kereszten!”
Istenem, te sokkal csodálatosabb vagy, mint azt egy emberi elme, egy emberi szív fel tudna fogni, be tudna fogadni! Csak Téged dicsőítünk és magasztalunk ezért!
Egy pár napra rá, megint megláttam ezeket a hatalmas kezeket, amint magához emel és csak ölel, magához ölel, szorítana, de mégis nagyon óvatosan tart. Percek teltek el így, hogy ez a hatalmas Isten így ölelt és szeretett. És ekkor egy kijelentés robbant bennem: Isten szeretete nem olyan, mint azt mi a földi életünkben tapasztaljuk. Itt a földön, ha valaki szeret minket, mondja, hogy szeret, de mégis kapunk tőle hideget, meleget. De Isten nem ilyen. Ő maga a szeretet. És hogy milyen is az Ő szeretete, ha nem olyan, mint a földi?
„A szeretet hosszútűrő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha nem fogy el.” (1Korintus 13:4-8a)
Ezek a sorok az Isteni szeretetet mutatják be és igen, mi is ilyenek akarunk lenni, de elsősorban az lebegjen a szemeink előtt, hogy ISTEN ilyen és Ő így viszonyul hozzánk.
Ekkor szó szerint megláttam, hogy egy toronyszerű magaslat elkezd lassan összedőlni, majd porba hull és semmivé lesz. Ez a gondolkodás is egy magaslat volt, ami Isten megismerése ellen emeltetett, hogy ne úgy lássuk Őt, amilyen Ő valójában. Ne úgy lássuk Őt, hogy Ő tényleg szeretettel viszonyul hozzánk mindenkor.
