Egyik reggel, ahogy az Úrral voltam, a következő képsorozat jelent meg előttem: Egy sziklákkal teli pusztaságot láttam. Kicsit a Grand Canyon-hoz hasonlított, de itt nem volt víz és sötétebb volt. Egy kiálló szikla tetején álltam és velem volt még egy személy. Úgy tűnt, mintha kirándulnánk. Ahogy a szikla végéhez értünk, láttuk, hogy itt nincs tovább. Mély szakadék tátongott alattunk. Körbenéztünk, hogy merre lehetne menni, de csak visszafelé vezetett út. Ahogy hátrafordultunk, hogy visszainduljunk, megláttuk az ellenséget. Látszólag semmi menekülési lehetőség nem volt és gondolkozni sem maradt időnk. Megfordultam, mert az ellenség felé semmiképpen nem akartam menni. Ekkor egy hangot hallottam: „Ugorj!” Gondolkodás nélkül leugrottam és egy hatalmas kéz jelent meg alattam. (De amikor ugrottam, még nem láttam.) Az Ő tenyerébe érkeztem. Nemcsak hogy megtartott, de azonnal el is vitt erről a helyről. Ekkor megláttam egy kardot, ami a pusztában egy kőbe volt beleállítva. A markolatán egy fehér selyemsál volt. Már nem először mutatta meg az Úr, hogy a kard markolata pont úgy néz ki, mint egy kereszt. Amikor Szellem kardjával harcolunk, akkor tudnunk kell, hogy csakis azért lehetünk sikeresek, mert a kereszten már „Elvégeztetett!” Felmerült bennem a kérdés, hogy miért van rajta fehér sál. A sállal a derekamat kell felövezni és azért fehér, mert a szentek igazságos cselekedeteire utal. Láttam, amint felövezzük magunkat az Úrtól kapott ’övvel’ és győztes csatákat vívunk.
Ezután tovább vitt az Úr egy nagyon érdekes helyre. A földön zöldborsóhoz hasonló, de annál nagyobb gömbök voltak. Ez volt a padló. Nagyon szép zöld színe volt. Nagyon jó érzés volt járkálni rajtuk. Még rá is feküdtem, forogtam rajta. Nagyon jó volt és egy öröm szabadult fel bennem. Megkérdeztem Jézust, hogy mik ezek: „Ezek a megválaszolt imák.” Áh, most már értem, miért ilyen jó itt. Hiszen, amikor látjuk beteljesedni az imáinkat, bennünk is egy ilyen öröm fakad fel. Még egy kicsit tovább élveztem ennek a helynek az atmoszféráját, de közben egy másik kép jelent meg előttem: Egy széles vízesést láttam, de nem víz folyt benne, hanem világos, méz sűrűségű anyag. Ahogy folyt, egyre nagyobbra dagadt alatta a tó egészen akkorára, hogy már nem is lehetett látni magát a vízesést. Ahogy néztem, feljött bennem a kérdés, hogy mi lehet ez. „Ez az én jelenlétem, az én dicsőségem a te életedben.” Nagyon megörültem, hogy ilyen magas Isten jelenlétének a szintje az életemben. (Ahogy elkezdtem írni ezt a látást, azt a kijelentést kaptam, hogy sokszor mi magunk sem látjuk magát a ’vízesést’ vagyis a forrást, csak élvezzük a jelenlétet, a dicsőséget. De mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy honnan is ered ez az áldás.) Ahogy tovább néztem, megláttam egy embert, aki úszkál benne. Először kicsit felháborodtam, hogy az én tavamban úszkál és oda akartam neki kiabálni, hogy menjen ki belőle, de utána eszembe jutott a tíz szűz példázata. Egy ideig még úszkálhatunk más tavában, használhatjuk más olaját, de ez az időszak le fog zárulni és mindenki csak annyi olajat fog tudni használni, amennyit saját maga összegyűjtött.
Ekkor felfakadt bennem egy kérés: „Kérlek, foglalkozz a lelkemmel is!” Hirtelen átkerültem egy másik helyre. Egy kör alakú termet láttam, amiben oldalt kis mélyedések voltak, mint ahogyan egy barlang falában is előfordulnak ilyen mélyedések. Itt ezek szorosan egymás mellett sorakoztak körben az egész szobában. A bemélyedések előtt alacsony kerítés volt. Ez a kerítés feltartotta a mélyedésekből kigurulni kívánkozó kődarabokat. A kerítés ellenére is egyszer-egyszer kigurultak a kövek. Ahogy ezt megláttam, rögtön rohantam oda, és toltam vissza a köveket. Ekkor Jézus elkezdett tanítani. „Nem visszaszorítani kell a negatív érzelmeket, hanem azokkal teljesen le kell számolni. (Ezek a kis barnás, szürkés, feketés kövek mutatták be az ádámi természet érzelmeit.) Hajlandó vagy átadni Nekem ezeket?” Nagy örömmel igent mondtam. „És átadom neked a kerítést is! Arra se lesz már szükség!” Összeszedtem a köveket és Jézus hatalmas tenyerébe helyeztem. Majd összegöngyöltem a kerítést is és azt is odaadtam. Megértettem, hogy a negatív érzelmeket úgy próbáltuk kordában tartani, hogy mi magunk vontunk köré kerítést és mi magunk próbáltuk leszorítani, visszafogni azokat. De ezek mind csak emberi erőfeszítések. El kell jussunk oda, hogy teljesen, minden területet átadjunk Jézusnak. Ez nem mindig könnyű, mert úgy érzi az ember, hogy ő nem ura már annak a területnek. És ez így is van, mert nem mi magunk leszünk ott az urak, hanem Jézus. Ahogy eltűntek onnan a kövek, az egész szoba világosabb lett. Nagy öröm szabadult fel ismét bennem. Körbeforogtam és táncolni kezdtem, majd elkezdtem mondani: „Töltődjenek fel ezek az üresen maradt helyek szeretettel, örömmel, békességgel, türelemmel, szívességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, önuralommal. (Galata 5:22) Láttam, ahogy a sötét kövek helyére szép, világos kövek kerülnek, de már nem volt előttük kerítés, de már nem is volt rá szükség.
Ezután Jézus átvitt egy másik helyre, egy olyan szobába, ahol már jártam azelőtt. „Emlékszel, amikor itt ettél ezekből a süteményekből?” Persze, hogy emlékeztem. Arra is emlékeztem, hogy a pisztáciás nagyon ízlett. „Gyere, egyél belőlük!” Megfogtam egy pisztáciásat és elkezdtem enni. Nagyon jól esett. De ahogy ettem, ránéztem Jézusra és megkérdeztem: „De miért akarod, hogy egyek ezekből a süteményekből?” „Mert akarom, hogy élvezzétek mindazt az áldást, amit megszereztem számotokra! Tudom, a földi élet nem mindig élvezetes. Nekem sem volt könnyű a kertben, a kereszten, de rátok tekintettem és az Atya akaratára.” Ekkor közelebb léptem hozzá, végigsimítottam a kezemmel a szegek helyét és azonnal összerogytam a lábai előtt. Elkezdtem zokogni. „Jézus, nagyon köszönjük! Nagyon köszönjük! Nincsenek szavak, amelyek elmondhatnák, hogy mennyire hálásak vagyunk! Köszönjük mindazt, amit megszereztél a Getsemáné kertben, a kereszten, a feltámadásoddal, a mennybemeneteleddel, a véreddel, az engesztelő áldozatoddal!”
Nagyon sokrétű ez a látás, de a lényege a teljes bizalom és átadottság. „Atyánk, kérünk adj arra kegyelmet, hogy át tudjuk teljesen adni Neked az életünket, annak minden területét teljesen megbízva Benned, hogy ott, Nálad van a legjobb kezekben.”
íz és sötétebb volt. Egy kiálló szikla tetején álltam és velem volt még egy személy. Úgy tűnt, mintha kirándulnánk. Ahogy a szikla végéhez értünk, láttuk, hogy itt nincs tovább. Mély szakadék tátongott alattunk. Körbenéztünk, hogy merre lehetne menni, de csak visszafelé vezetett út. Ahogy hátrafordultunk, hogy visszainduljunk, megláttuk az ellenséget. Látszólag semmi menekülési lehetőség nem volt és gondolkozni sem maradt időnk. Megfordultam, mert az ellenség felé semmiképpen nem akartam menni. Ekkor egy hangot hallottam: „Ugorj!” Gondolkodás nélkül leugrottam és egy hatalmas kéz jelent meg alattam. (De amikor ugrottam, még nem láttam.) Az Ő tenyerébe érkeztem. Nemcsak hogy megtartott, de azonnal el is vitt erről a helyről. Ekkor megláttam egy kardot, ami a pusztában egy kőbe volt beleállítva. A markolatán egy fehér selyemsál volt. Már nem először mutatta meg az Úr, hogy a kard markolata pont úgy néz ki, mint egy kereszt. Amikor Szellem kardjával harcolunk, akkor tudnunk kell, hogy csakis azért lehetünk sikeresek, mert a kereszten már „Elvégeztetett!” Felmerült bennem a kérdés, hogy miért van rajta fehér sál. A sállal a derekamat kell felövezni és azért fehér, mert a szentek igazságos cselekedeteire utal. Láttam, amint felövezzük magunkat az Úrtól kapott ’övvel’ és győztes csatákat vívunk.
