Egy régebbi látomásomat írom le, ami elsőre lehet, hogy furcsának tűnik, de mivel azonnal megkaptam a magyarázatát is, ezért tudom, hogy az Úrtól volt.

Egy hatalmas nagy épületet láttam. Nagyon magas is volt és nagyon széles is. Közben ezt hallottam: Babilon. Babilon falai leomlanak. (Megbüntetem Bélt Babilonban, és kihúzom szájából, amit lenyelt és többé nem tódulnak hozzá a népek, és Babilon kőfala is ledől. Jöjj ki onnan, én népem! Mentse lelkét mindenki az Úr haragjának tüze elől! (Jer 51:44-45))

Akarom, hogy tudja meg a népem, Babilon hamarosan leomlik. Azután a Földet láttam meg, amint az egyik része óriási területen ég. Mintha forró láva folyna végig a felületén. Teljes sötétség, csak a láva piroslik ki egy kicsit. „Segítsetek!” Ez a kiáltás kétértelmű és mind a két értelme igaz. Egyrészt az emberek kiabálnak, hogy segítsenek nekik, másrészt Isten, és arra kér/parancsol, hogy segítsünk. A látomás tovább folytatódott: egy idilli kis tópartot láttam meg. Egy biciklit láttam egy fűzfa tövében egy pad mellett, de embereket egyáltalán nem. És akkor balról megláttam, hogy árad ez a fekete folyam és mindent elpusztít. A nap is elhalványult, szürke lett az egész ég. Én teljes biztonságban voltam, ahogy ezt az egészet szemléltem, de tudtam, azért nem látok embereket, mert próbálnak elmenekülni. A fekete folyam eltűnt, újra megláttam a tópartot, de most az egész teljesen kopár és feketésszürke volt. A pad még mindig ott állt, de szétégett, viszont mégsem porladt el. De minden teljesen használhatatlanná vált. Az volt bennem, hogy menjek el jobbra és keressem meg az embereket, de valahogy azt éreztem, hogy nincs értelme. Ekkor balról a füstben embereket láttam meg. Vidámak voltak, szép színes ruhában. Egy család, de az átlag családnál többen voltak. Azt éreztem, hogy rájuk kellett várnom, hogy együtt induljunk el az emberek keresésére. Ekkor hirtelen egy havas tájat láttam meg. Egyetlen hölgyet láttam sétálni sapkában, kesztyűben. Kiáltottam neki, hogy meneküljön, de úgy tűnt, ő teljes biztonságban érzi magát. Ekkor jött az áradat és elsöpörte őt. (Belül azt éreztem, hogy ez a hölgy a hamis egyházat jelképezte. Biztonságban érzi magát, ezért nem hallgat a figyelmeztetésre.)

Egy újabb képet láttam meg, egy befagyott tavat, amin egy léken keresztül kezek nyúltak ki. Azonnal mentem, hogy segítsek. Kiemeltem a kezekhez tartozó testeket, akik egy henger alakú jégtömbbe voltak fagyva. Átöleltem őket és Isten szeretete felolvasztotta a jeget, így élve maradtak. (Ezt a jégtömböt nem is én emeltem ki, hanem egy daru-szerű szerkezet, de mégis azt éreztem, hogy én emelem ki őket. Természetfeletti beavatkozás nélkül ilyen nem lehetséges.) Ekkor egy kisfiút láttam meg, aki nagyon be volt öltözve. Kapucnis téli kabátja alól alig látszott ki az arca. Hatalmas kesztyűit igazgatta, mert egy biciklire akart felszállni. De akkor meglátott egy üléssel rendelkező rollert és arra szállt fel. Kiabáltam utána, hogy várjon, de azt mondta, nem várhat, mert itt nagyon hideg van, de én a hidegből semmit nem érzékeltem. A fiú még csak hátra sem akart nézni, nem gondolta, hogy felőlem bármiféle segítség jöhet, inkább ment tovább a semmibe, a bizonytalanba. Teljesen azt gondolta, hogy ő jobban tudja és hajtotta valami a semmibe.

Ezután egy kukázó nénit láttam meg. Valami fekete kis táskát talált, azt szemlélgette. Ahogy meglátott engem, félteni kezdte a táskát, magához ölelte és el is fordult tőlem.

Értelmezés: ezek az emberek különböző embertípusokat szimbolizálnak. Mindegyikőjük segítségre szorul, de csak azoknak az embereknek tudtam segíteni, akik már majdnem meghaltak, ők már bármiféle segítségbe belekapaszkodtak volna, de egyedül Isten ereje és szeretete tudta őket megmenteni. A kisfiú viszont az egyháztól nem akar elfogadni segítséget, bizalmatlan felé. A néni pedig az anyagi javait féltette. Attól tartott, hogy az egyház kihasználja őt anyagilag.

(Atyám, kérlek add, hogy az igazi egyház hírneve visszaálljon, hogy a kívülvalók tudják, hogy meg lehet benne bízni, mert ő tényleg Hozzád tartozik.)