Ma az Úr csodálatos dolgokat mutatott. Megint egy vízesést láttam. Olyan, mintha ez lenne a kiinduló pont. Ezután gyönyörű füves részt láttam, mindenfelé csak füvet, a messze távolban egyetlen fát. Elkezdtem szaladni a fa felé. Egyre inkább kiábrázolódott előttem, hogy milyen is ez a fa. Gyönyörű, egyenes törzse volt, szép kerekded lombkoronával. „Ez a te fád.” Ahogy odaértem, azt láttam, hogy a másik oldalon kilátszott a fa gyökere, mert egy meredek, homokos rész volt ott, úgy, ahogyan a folyóparton a víz lemossa a földet a gyökérekről, de itt nem volt folyó vagy tenger. Ahogy felnéztem a fára, azt láttam, hogy vannak ugyan rajta gyümölcsök, de nem túl sok. De mintha egy belső hang arra bíztatott volna, hogy ennél sokkal több lesz. A meredek részen a fa gyökerén lecsúsztam és tovább szaladtam. Találtam egy üvegtengert, inkább csak egy picike tó volt, amire ráfeküdtem és becsuktam a szemem. Hirtelen azt vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam a szemem és két gyermeket láttam. Azt hittem nem hiszek a szemeimnek. A meg nem született ikerpárunk volt, Ábel és Dóri. Egyből megismertem őket, pedig soha nem láttam még őket. Ábel annyira hasonlít Andorra, hogy le sem tagadhatja, hogy az öccse, csak neki egy kicsit sötétebb a haja. Egy sötétkék kantáros nadrágot viselt, amin két nagy gomb volt. Dóri is hasonlít Lénára, a húgára, de náluk nem ilyen nagy a hasonlóság. Főleg a szemük hasonlít és Dórinak rövidebb a haja, kb. a válláig ér. „Anya!” Nagy örömmel öleltük át egymást. „Gyere, elviszünk a kedvenc vízesésünkhöz!” Felsegítettek és rögtön szaladni kezdtek. Ahogy mentem utánuk, még mindig meghökkenve néztem, hogy ez tényleg igaz, tényleg ők azok és hogy milyen kegyelmes az Úr, hogy létrejöhetett ez a találkozás. Odaértünk a vízeséshez, ők már ugrottak is bele és önfeledten játszottak. A vízben volt egy óriási vízi malomkerékhez hasonló, erre felmásztak és ahogy forgott a kerék, visszaestek a vízbe. Látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik. Én kint ültem a vízparton, csak a lábam lógott bele a vízbe, de a nagy pancsolástól én is csupa víz lettem. Odajöttek hozzám, hogy beszélgessünk. „Milyen jó itt Nektek!” - mondtam. „Igen, nagyon jó, de miattatok olyan jó.” - mondták. Zavartan néztem, nem értettem a dolgot. „Azokért a jó dolgokért, amiket ott lent a földön tesztek, nekünk nagyon jó itt.” Még mindig nem teljesen értettem, ezért Ábel így folytatta: „Mi nem születtünk meg a földre, de nektek, azoknak, akik megszülettek, a földön van lehetőségük kincseket gyűjteni. A ti jó cselekedeteitek miatt jó itt nekünk.” Nagyon meglepődtem. Sokkal nagyobb jelentősége van ennek a földi életnek, mint azt eddig gondoltam. „Anya, nagyon szeretünk téged! És mondd meg Apának is, hogy őt is nagyon szeretjük.” Hirtelen a gyerekek a hátam mögé néztek, majd összesúgtak: „Jön!” Hátrafordultam és megláttam egy csupa fényben úszó alakot. Maga az Atya volt! Ahogy odaért hozzánk, kedvesen ránk mosolygot, majd azt mondta a gyerekeknek: „Most menjetek!” A gyerekek villámgyorsan felpattantak és elszaladtak. „Várjatok még!” - kiáltottam utánuk, de ők szaladtak tovább. Kicsit csalódott voltam. „A gyerekek itt engedelmesek!”- mondta Atya. Hát persze, ez itt a menny! Felálltam, de olyan picikének tűntem az Atya mellett. Elindultunk arrafelé, amerre a gyerekek szaladtak. Közben vagy én nőttem meg, vagy az Atya kicsinyítette le magát, de már nem volt olyan óriási a méretbeli különbség. Menet közben felvett a kezébe és elkezdett tanítani.
