Szeretnék még pár dolgot hozzáfűzni a videóhoz:

Úgy gondolom mindannyian átmentünk már olyan helyzeteken, amikor erősen támadt az ellenség vádlás, kárhoztatás által. Sokfélék vagyunk, sokféleképpen tudjuk ezt lereagálni. Van, aki könnyebben veszi, van, aki nem tudja olyan könnyen lerázni magáról és vannak olyanok, akik nagyon bele tudnak ebbe gabalyodni, főleg azok, akik nagyon jól akarják csinálni vagy mert erős a lelkiismeretük. Saját tapasztalatom az, hogy akkor rontjuk el, ha nem Rá figyelünk, hanem saját magunkra. Levesszük az Úrról a tekintetünket és azt gondoljuk, hogy mi hozzátehetünk valamit az Ő megváltásához. Azért áld meg, emel fel, szeret stb. Isten bennünket, mert nem hibázunk, keményen dolgozunk, szolgáljuk Őt és nem azért, mert az Övéi vagyunk, az Ő teremtményei, az Ő gyermekei, akiket a tenyerébe metszett. 

Ez nem azt jelenti, hogy ne igyekezzünk jól csinálni a dolgokat! A kérdés az, hogy miért akarjuk jól csinálni? Azért, hogy jobban szeressen, hogy jobban elfogadjon, hogy meggyógyítson, hogy megáldjon? Vagy pedig azért, mert a szívűnk annyira túlcsordul hálával Jézus szeretete miatt? Nekünk elég az Ő kegyelme, ehhez mi nem tudunk hozzátenni semmit. Jézus látja minden hibánkat, sokkal jobban, mint mi magunk. De Ő nem vádol minket ezek miatt, hanem kedvesen rájuk mutat, hogy tanuljunk belőle. De ilyenkor soha nem él át az ember olyan gyötrelmet, mint a vádlás és kárhoztatás idején. Egyszerűen csak szembesülünk azzal, hogy még van mit formálódjunk. De ennek a legjobb helyszíne a fazekas műhelye. Ha folyamatosan Rá figyelünk és arra, amit mond, akkor folyamatosan formálódunk is. Az ellenség az, aki mindig magunkra akarja irányítani a figyelmet, hogy elbátortalanítson vagy ezáltal megosztást tudjon létrehozni testvérek között.

De ne feledjük: A kereszt munkája tökéletes! Ehhez már nem lehet semmit hozzátenni!

2Kor 12:9 És ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzon én bennem.